Mi nők, ha egyedül vagyunk, akkor elkezdünk azon bánkódni, hogy
vajon mit rontottunk el, hogy egyedül vagyunk. Főleg akkor, ha már elmúltunk 30 évesek, és be is indul a pánik...
Hibáztatjuk magunkat, hogy túl nagyok az elvárásaink, hisz a többiek is megmondták, tökéletes nincs, olyat ne keressünk.
Elkezdünk azon gondolkodni, hogy talán itt az ideje, hogy feladjuk az
álmunkat, és megalkudjunk, végül is ott van az a srác a
szomszédban/munkahelyen aki mindig udvarol nekünk, lehet mégis csak jó
lenne ő is, hisz rendes és szeretne minket, vagy aki mellett most is
vagyunk, végül is nem rossz vele, csak hát nem az igazi....De vajon ez a
jó megoldás?
Mikor jön el az a pont, hány éves korunkban vagy milyen szituáció után,
amikor lemondunk az álmainkról? És egyáltalán le kell róla mondani?
Sokakat láttam,
akik feladták az álmaikat, de sosem
láttam rajtuk azt az igazi boldogságot. Ha tovább keresik az igazit,
akkor megtalálták volna?
Én hiszem, hogy nem szabad feladni. És hogy bármennyire is fáj, fel
kell állni a padlóról, újra meg újra próbálni. Ahogy megtanulunk járni,
és sokszor el-el esünk, de mégis felállunk, és a végén járni tudunk, úgy
kell a kapcsolatokból is tanulnunk, és amikor a fenekünkre huppanunk,
újra fel kell állnunk. És hiába fáj egyre jobban a hátsónk, mégis meg
kell tenni, hogy a végén boldogak lehessünk.
Csak kérdezzük meg magunktól, hogy miért is nem voltam boldog? És ha
tudjuk az okokat, akkor úgy kell tovább keresni, hogy ezek a dolgok már
ne hiányozzanak a kapcsolatunkból legközelebb.
És hogy hogy éljünk túl egy depisebb időszakot vagy egy szakítást
ilyenkor? Keressük fel a barátainkat, beszélgessünk velük, osszuk meg
gondolatainkat és nyíljunk meg. Nem szabad magunkba zárkózni, és
sajnáltatni magunkat: szerintem minimum egyszer mindenki átesik ilyen
élményen, és sokat segít, ha mások is elmondják, ők hogyan dolgozták fel akkor a szomorúságukat. Kössük le az agyunkat és a testünket. Menjünk
edzeni, mozogni. Menjünk emberek közé, bármilyen nehéz is!
Találtam egy motiváló videót, érdemes megnézni. Arról szól, hogy ne adjuk fel az álmainkat... hát ne is! :)
És egy biztos tipp: amikor szomorúak vagy kiábrándultak vagyunk, mi nők
hajlamosak vagyunk egy adag csokoládéba vagy édességbe menekülni. Mert
akkor kicsit boldogabbak leszünk. Csakhogy ez nem is hoz tartós enyhülést, és nem is
egészséges.
Saját
tapasztalat, hogy ilyenkor a legnagyobb segítség, ha keresünk egy olyan
mozgás fajtát, amit szeretünk csinálni, elég intenzív ahhoz, hogy
kifárasszon minket és elég összetett ahhoz, hogy az agyunkat is
használni kelljen. Nálam ez a sport a box lett, de mindenkinek biztos megvan az a mozgás, ami leköti a figyelmét. Most komolyan csajok, ha már gáz van, legalább annyit profitáljunk belőle, hogy lefogyunk, és sokkal jobban fogunk kinézni. Nagyobb lesz az önbizalmunk, és el is felejtjük a rossz emlékeket! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése