Tudom, nem mindenkit érdekel egy versenyző nyomora. Hogy min megy keresztül, milyen érzelmek zajlanak le benne. Pedig szerintem semmiben sem különböznek feltétlenül azoktól, akik hétköznapibb életet élnek. Úgyhogy most egy kicsit lelkizni fogok.
A verseny előtti három hónap néha maga tud lenni a pokol. Hajnali ötkor kelsz, hogy még munka előtt meg tudd oldani a kardio edzést. Aztán lenyomsz egy minimum 8 órás melót. Munka után jön a súlyzós edzés. Este 8-9 körül hazaérsz, útközben megveszed a másnapi kaját, mert a saláta nem túl finom, ha egy héttel előtte már megveszed. Megcsinálod a vacsorát, és a szerencsésebbek, akiknek ezt az egészet nem egyedül kell végigcsinálni, még a párjuknak is csinálnak valami harapnivalót. És az sem árt, ha egy kicsit beszélgetnek, megvitatják az aznapi dolgokat. Aztán alvás, hogy másnap ugyanez történjen újra és újra. Szóval egyáltalán nem egyszerű, de az embert hajtja a cél, hogy a versenyen úgy tudjon felállni a színpadra, hogy elmondhassa, ő maximálisan mindent megtett.
És most jön az a rész, ami már semmiben sem különbözik attól az érzéstől, amikor valaki több 10 kiló felesleggel rendelkezik, és folyton elégedetlen magával. Mert a versenyszezonnak is vége egyszer. És ilyenkor mi történik? Hááát, elkezdünk enni. Mert végre nem kell kalóriákat, fehérjéket, szénhidrátokat számolni. És megtehetjük, hogy lazábbak legyenek az edzések. Viszont én ilyenkor nagyon nagyon elégedetlen kezdek lenni a külsőmmel.
Szerintem akkor a legnehezebb lelkileg, amikor úgy döntünk, más kap prioritást az életünkben. Már nem az edzés, a verseny az, ami a legfontosabb. Lehet ez tanulás, karrier, egy személy. Nap mint nap szembe kell azzal nézni, hogy nem csak szín izom vagy, lesz mit fogni rajtad. Hiába lát más ilyenkor is vékonynak, vagy izmosnak, mi már nagyon is kövérnek érzed magad vagy izom nélküli nyikhajnak. Vagyis egyszerűen nem vagy elégedett magaddal. Nem ismerős az érzés? Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki így érez ilyenkor, de azt látnod kell, hogy még az is átmehet azokon az érzelmi hullámvölgyeken, akiről sosem hinnéd, mert azt gondolod: milyen jól néz ki, ő biztosan nagyon meg lehet elégedve magával. Hát egy fenét. Azt szoktam mondani, hogy szerintem nincs sok nő, aki elégedett lenne az alakjával, bárhogy is néz ki.
Én ugyanúgy megküzdök azzal az érzéssel, hogy ezt a csokit most nem kéne megennem, vagy hogy salátát kéne ennem, és nem a rakott tésztát. Nem akarok álszent lenni, nem lehet egy életet úgy lediétázni, hogy soha nem eszünk tiltott dolgot. Igenis el fogunk csábulni. A kérdés inkább az lesz, hogy hányszor.
Igenis, néha az a csoki meg tészta is jöhet. Csak ne szokjunk vissza rá, és ne legyen napi rutin a cukor zabálás.
Mint ahogy nem lehet egy fogyókúra után sem visszatérni a régi bevált nasizáshoz és ételekhez, mert azonnal vissza is jönnek a kilók. Mint ahogy egy verseny után akár csak pár héttel is vissza lehet hízni annyit, hogy sosem jönne rá senki, valaha is közöm lett volna a sporthoz. Hálátlan dolog, tudom én, és tapasztalom is. Napi kemény harc a kísértésekkel szemben, a kilók ellen. De ilyenkor érdemes kicsit belemélyedni akár az internetbe, és olyan cikkeket keresni, amelyek azokról szólnak akiknek sikerült nem csak lefogyni, hanem meg is tartaniuk a formájukat. Hihetetlen motiváló tud lenni. És kicsit okosodhatunk is, hogy ő hogyan is csinálja. Egyben biztosak lehetünk, életmódot váltott.
